Hogy vagy? Egyszerűnek tűnő, mindennapi kérdés, naponta kapjuk és tesszük fel másoknak. De vajon mit jelent, mi a megfelelő válasz rá? Nem is olyan egyszerű, mint amilyennek első látásra tűnik...
Azt vettem észre, hogy a legtöbb ember azt válaszolja: köszi, jól, most jövök a boltból, blablabla... Ha ezt a választ közelebbről megnézem, nem a kérdésre felel. Maga a "hogy vagy?" kérdés arra irányul, azt hivatott megtudni, hogy hogy érzed magad, nem azt, hogy mit csináltál, mit fogsz csinálni. Ha erre lennék kíváncsi, akkor ezt kérdezném. De nem, engem az érdekel, hogy vagy, hogy érzed magad, mi van a lelkedben, mi foglalkoztat, mire vágysz, milyen érzéseid vannak, boldog vagy-e, örülsz, vagy épp frusztrál valami, nem érzed magad biztonságban, stb. Ez a kérdés nálam őszinte érdeklődésből jön, és ennek megfelelően őszinte választ várnék rá. Nem azért teszem fel, mint az angolok, hogy egy sablon válasszal beérjem, hanem mert érdekel.
Nekem a hogy vagy kérdés egyfajta lelki önvizsgálatra ösztönző, ébresztő valami. Nézzem meg, mi van bennem, foglalkozzak vele, de legalábbis figyeljem meg az érzéseimet, a gondolataimat és a vágyaimat, azaz a lelkemet. Térképezzem fel, mi mozog bennem, hogy aztán el is tudjam mondani.
Legtöbben itt buknak meg: fogalmuk sincs, milyen érzéseik vannak, nem élik meg őket, nemhogy még kimondják... Hogy tudnám megfogalmazni azt, amit meg sem élek, meg sem figyelek, nem is ismerem? Az érzelmek beazonosításához, megfigyeléséhez kell egyfajta érzelmi intelligencia, ami a mai bal agyféltekés, intellektuális világunkban elég erőteljesen háttérbe van szorítva. Sokak számára elvesztette az értékét a lelki szint, a lelki minőségek, a megérzés, intuíció, az érzelmi működések. Csak az számít, mit teszel, mit veszel, mit eszel... A fizikai szint, a felszín, a látható, mérhető, megfogható.
Ha valami fizikait lelki folyamatokra vezetsz vissza, akkor még a mai napig is hülyének, vagy legalábbis elszálltnak titulálnak, és sajnálkozva néznek rád. Pedig manapság már az orvostudomány és sok más tudományág foglalkozik a fizikalitás mögötti lelki (és szellemi) folyamatokkal, tartalmakkal. Itt van a köztudatbana pszichoszomatika, a gondolatok teremtő ereje, a vonzás törvénye, stb, mégis mintha nem hinnénk el, hogy ezek működnek, azt meg pláne, hogy mi működtetjük őket, és rajtuk keresztül a saját valóságunkat. Hogy a "hogyvagyunkat" mi magunk határozzuk meg egy bizonyos szinten - és ez egy elég tág kör, sokkal tágabb, mint ahogy gondolnánk. Én tehetek arról, hogy hogy vagyok, mi történik velem, az milyen hatással van rám, milyen következtetést vonok le belőle, hogy meglátom-e az üzenetét, tanulok-e belőle, hogy tudom kezelni, hogy reagálok rá, elmerülök-e a fájdalmamban olyan szintig, hogy megbénítson, vagy az adott pontnál azt mondom, hogy elég az önsajnálatból, felállok és továbbmegyek. Ezek mind-mind egyéni döntések. A hogyvagyomat én alakítom az érzelmi működésemmel, de ez csak akkor lehetséges, ha tisztába kerülök vele. Azzal, hogy mi mozog bennem, milyen szokásaim, és főként tudat alatti programjaim vannak, amik befolyásolják a reakcióimat, gondolkkodásmódomat, látásmódomat, életszemléletemet. Minél joban ismeri magát (a lelki folyamatait) valaki, annál teljesebb választ tud adni a hogy vagy kérdésre.
Miért nem tudunk, nem akarunk megfelelően válaszolni?
Az önvizsgálat nem egyszerű, és pláne nem fájdalommentes folyamat. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor sok-sok álarcunk hullik le, kiderül, hogy a felszínen mindig vidám, bohóc megjelenés mögött mély fájdalom vagy megfelelési kényszer húzódik meg, és ezzel nehéz szembesülni, feldolgozni és továbblépni. Van egy kialakult képünk magunkról, aminek ha meglátjuk az ellenkezőjét magunkba nézve vagy mások által tükrözve, akkor az bizony nem kellemes. Egy-egy élethazugság elrejtéséért rengeteget teszünk, egész színházat építünk fel magunknak, amit aztán csak nagy belső áldozatok vagy külső kényszerek hatására vagyunk hajlandók lebontani. Például ha egy-egy külső esemény, trauma formájában, ébresztő célzattal megvonják a színházunk működési engedélyét, vagy ha nekünk lett elegünk a színészetbe, álarchordásba fektetett felesleges energiákból.
Vagy az is lehet, hogy nem merünk őszinték lenni egymással, noha belül tudjuk, hogy vagyunk igazából, de azt gondoljuk, hogy nem kíváncsi a másik rá, vagy félünk megnyílni egymásnak, mert akkor sebezhetővé válunk, vagy nem bízunk egymásban.
Ha meg akarom osztani valakivel, hogy vagyok, akkor főként a párommal és a barátaimmal teszem. Személyes kapcsolatokra törekszem, ahol az intimitás, az őszinteség, a bizalom, a nyitottság jelen vannak. Ahol ha rákérdezünk egymásra, hogy vagy, akkor őszintén elmondhatjuk. Szeretem és értékelem ezeket a kapcsolatokat, a jópofizástól és a képmutatástól feláll a hátamon a szőr (vagyis felállna, ha lenne).
A twitter és én
Próbálkoztam a twitterrel, mint kommunikációs eszközzel. Nem jött be. Tudom, hogy nem kell azonnal kiöntenem a lelkemet mindenkinek, nyilvánosan, stb. De nekem ez nem megy. Nem tudom a felszínt kapirgálni, nem tudok csak annyit írni, hogy ez meg az történt velem fizikai szinten. Festettem két sálat. Elmentem a bioboltba lisztekért. Leveleztem a barátnőmmel.
Valami blokkom van vele, azzal, hogy a morzsákat, a csak fizikai tényeket közöljem. Ezek csak száraz tények, félinformációk, nem érdekelnek önmagukban. Hiányzik belőle a lelki tartalom, amire ott sem hely, sem alkalom nincs.
Az egész világ ezt a felszínen maradást segíti, sugallja most, a lelki mélységektől mentes emberi kapcsolatokat, a száraz tényeket, az elszigetelődést, a versengést és nekem valahol ennek a megnyilvánulása a twitter is. Csak röviden, gyorsan, követhetően. Csak a tényeket, fizikait, kapirgáljk a felszínt, nehogy mélyebbre kelljen menni. Megelégszünk azzal, hogy tudjuk, mit csinál a másik, a többi meg nem számít. A blog nekem azért más, mert azt meg tudom tölteni lelki tartalmakkal, van rá helyem és lehetőségem, de a twitterhez nem tudok ilyen szinten kapcsolódni.
Ez természetesen az én véleményem, én blokkjaim, az én szubjektív meglátásom.
