Új stílusú selyemsálak érkeztek!

Új, magyaros mintákkal megfestett selyemsálakat is készítek pár hete! Elkelt már egy pár matyó mintás sál, melyek szépen kidolgozva, gyönyörű színekben kaphatóak, rendelhetőek a jövőben is.

Szintén újdonságként készítek színátmenetes, "texturált hatású" sálakat is.

További képeket és leírásokat (árakat) a www.selymetfestek.hu oldalon találtok.

Nyomasztó bevásárlóközpontok

Nagyon ritkán megyek csak be egy-egy nagyobb bevásárlóközpontba, de mostanában, kb. 1-2 hónapja nem voltam. Hamarosan itt a karácsonyi szezon, amikoris hömpölyög a tömeg, főleg az utolsó napokban, úgyhogy pláne el fogom kerülni az ilyen helyeket.

Az elmúlt hónapokban több barátommal beszéltem, és mindenki arról számolt be, hogy valami nyomasztó, súlyos hangulat, atmoszféra, energiák - ki minek nevezi - uralkodik bent. Úgy jön ki az ember, mintha zombi lenne, teljesen lemerülve, kikészülve. Én is tapasztaltam korábban, de annak tudtam be, hogy fáradt vagyok, vagy túl sok volt az inger, ami ott egy másodperc alatt ér. Vajon miért van, mi ez a jelenség? Ti tapasztaltatok már ilyet? Ha igen, hol, milyen helyeken?

Nézem néha a boltokat, egyes boltok berendezése sötét, fekete falak, villódzó fények, sárga, élénk logo, és egész nap szeletelős tucctucc zene... és az eladók napi 8-10-12-14 órákat ott töltenek, fény és levegő nélkül, nagyon durva körülmények között... Tényleg ez kell nekünk?

Mi és a mi kivetüléseink I. - Emberek és események

Minden rólunk árulkodik. A környezetünk, a megjelenésünk, a velünk történt események, a találkozásaink, minden. Ha szeretnél többet megtudni magadról, arról, hogy hol tartasz, mi történik valójában, fogadd el ezt az alaptézist és olvasd az üzeneteket, melyek folyamatosan érnek a világból.

Amit látok a másik emberben - szimpatikus vagy sem az illető, ez legfőképpen azon múlik, hogy mennyire hasonlít rám. Mondjuk is, hogy mindenki magából indul ki. Hogy mennyire, az főleg itt érhető tetten. Mert az első találkozáskor beindul tudat alatt az összehasonlítgatás önmagunkkal, a belső méricskélés, és kiértékelés. Aztán dob a gép:

• Ha valakivel nincs túl sok közös pontunk, hasonlóságunk - legalábbis első ránézésre -, netalán még irritál is minket valamilyen tulajdonságával, akkor antipatikus lesz az illető.
• Ha a világnézetünk (gondolatvilág), érzelmi megnyilvánulásaink (érzelemvilág), vagy szokásaink, szándékaink, vágyaink (akaratvilág) hasonlóak, akkor pedig szimpatikus a másik ember.

Tehát önmagunkhoz hasonlítottuk a másikat, a saját szubjektív szemüvegünkön keresztül néztünk rá, és engedtük be belőle azt, ami tetszik, és zártuk ki azt, ami nem. Tehát megintcsak magunkról mondtunk el valamit.

Az önbuktató viszont pont az, hogy az a bizonyos, fent említett első ránézés sokszor csal... Ha a mélyére megyünk a dolognak, azaz a másiknak, a megismerésnek, akkor kiderül, hogy van néhány közös pont, vagy ami a másikban irritál, bennem is ugyanúgy megvan, és ő csak szembesít vele, mivel benne magamon kívül láthatom azt a tulajdonságot. Ha így nézem, a másik ember egy lehetőség, valaki, aki szembesít önmagunkkal.

Mindannyian ezt tesszük non-stop: létünkkel reakciót váltunk ki másokból, és lehetőséget adunk egymásnak arra, hogy magáról tudjon meg valamit általunk. Mi viszont sokszor nem akarunk többet megtudni a másikról, mert még a végén kiderülne, hogy nem is olyan rossz a másik, vagy mert kényelmes a skatulyázás, az első ránézéses impulzust konzerváljuk, és soha le sem szedjük a másikról a bennünk kialakuló képet. Ezt akár pozitívban, akár negatívban is művészien tudjuk művelni: felemeljük az egekig a másikat, vagy éppenséggel mindenféle rosszat neki tudunk be. Ezt hívjuk projektálásnak: rávetítjük az általunk generált képet, ami sokszor köszönő viszonyban sincs a valósággal. Mégis tartja magát évekig, évtizedekig. Aztán valamilyen hatásra néha a kép leolvad a falról, vagy a fal elősejlik a kép mögül, és kiderül, hogy nem is fehér, hanem sárga, netalántán zöld, azaz az illető nem is olyan, mint amilyennek gondoltuk. Majd jön a csalódás, az értetlenség, hogy ez hogy lehet, én nem ilyet akartam...

Ugyanezt csináljuk az eseményekkel is. Ahogyan lefordítom (interpretálom) magamnak az eseményeket, ahogy értelmezem, az is rólam szól. Ha valaki nem válaszol a levelemre, vagy nem veszi fel a telefont, gondolhatom azt, hogy nem akar velem beszélni, de azt is, hogy egy hétre elment nyaralni, ezért nem válaszol. Ez csak rajtam múlik, a válaszút előtt én állok. (Persze ez tudatalatt, gyorsan lezajló döntés, sokszor nem is vesszük észre, hogy lehet másként is.) Ha az illető a fentiek alapján valamelyik negatív skatulyánkban lakozik, hajlamosabbak vagyunk a negatív verziót feltételezni róla. Mindenki ismeri a régi viccet, mikor nyuszika elindul a farkashoz kölcsönkérni a fűnyíróját, de mire odaér, úgy felhergeli magát a farkasról szóló saját feltételezésein, hogy a farkas szóhoz sem jut a történetben. Az a jó a viccekben, hogy őszinték, és a humor segítségével szembesítenek minket azzal, hogy valójában mit csinálunk nap mint nap. Így az emberekkel kapcsolatos kivetüléseink belefolynak az eseményekről alkotott képünkbe, és tovább gyűrűzik a lavina, mind nagyobb lehetőséget adva a torzulásnak, félreértelmezésnek.

Vannak sajnos olyanok, akik annyira nincsenek jóban önmagukkal, és emiatt a világgal, hogy minden külső megnyilvánulást saját maguk elleni támadásként értékelnek. Van, aki bizonyos emberekkel, szituációkkal kapcsolatban él meg hasonlót. Mindenkinek máshol van a gombja, amely bekapcsolja a vészjelzőt. A belső vészjelző azt jelzi, hogy blokkunk van a témával/emberrel/helyzettel kapcsolatban, de kívül ez hisztériában, támadásban vagy épp elmenekülésben, lemerevedésben, stb. nyilvánul meg. Ennek sokszor gyerekkori sérülés az alapja, amikoris megkérdőjelezték az élethez való jogunkat, az értékességünket, szerethetőségünket, stb. Ekkor tudat alatt az életet, a világot mint küzdőteret éljük meg, ahol mindenkitől félni kell, bármikor megtámadhatnak, és harcolni kell az életért. Mindenkiben ellenfelet látunk, a bizalom és az együttérzés "önmagunk védelme" érdekében megszűnik.

Nemrég találkoztam egy nagyon találó idézettel, amely sokmindent elmond: "Az, amiről azt gondolod, hogy mások gondolják rólad, azt te gondolod önmagadról." Márpedig ha te ezt gondolod, és ezt is sugárzod, mások is ezt fogják gondolni.

Hogy mi segít? Az őszinteség önmagunhoz és másokhoz, a pozitív hozzáállás az eseményekhez és az emberekhez egyaránt, és a folyamatos önreflexió, mely segít megkülönböztetni a saját kivetüléseinket az objektív tényektől. És a blokkok/előítéletek felderítése természetesen, amelyek ha megszűnnek, sokkal színesebb és élvezetesebb az élet...

Kap-csolat?

A világunk és az életünk egyensúlyokból áll. Folyton lavírozunk, egyre csak próbálunk a két szélső közti EGYre súlyt helyezni, de sokszor nem sikerül. Pedig mindig attól betegszünk meg, ha az EGYenSÚLY felborul.

Adni és kapni egyensúlya a (pár)kapcsolatokban

Minap láttam egy interjút egy tv-s személyiséggel, aki arról beszélt, hogy igaz, hogy ő nőként eszméletlenül megkeményedett - én elférfiasodásnak mondanám -, de ha lenne egy férfi mellette, ő bizony tudna újra nő lenni. Sajnos rossz hírem van számára: ez általában fordítva működik. Addig nem kap egy "férfit", nagy betűkkel is írhatnám, amíg ki nem munkálja magából a nő-létet, nő-élményt - férfi nélkül is, egyedül is, önmagában is. Mert bár igaz, hogy a nőt a férfi (is) élteti, és a férfit a nő (is), nem csak attól vagyok nő, vagy férfi, mert egy ellenkező nemű van mellettem. Akkor is nő vagyok, ha nem vagyok épp vele, vagy ha átmenetileg nincs párom. Amíg én nem vagyok (elég) nő, addig nem vonzok be egy (eléggé) férfit. Pontosan mindig olyat fogok bevonzani, aki az aktuális fejlettségi szintemnek megfelelő. De a jó hír az, hogy továbbgondolva tehát lehet ebből tanulni!!! Ha megnézem, hogy milyen embereket, férfiakat vonzok be, kikkel hoz össze a sors, sokat tanulhatok magamról és a fejlődési lehetőségeimről, utamról.

Hogy hogy jön ez ide? Mert az, aki a magán való munkálkodást megspórolná azzal, hogy várja a nagy Őt, közben elvárásokkal és a régi sérelmekkel a szívében igazolja a nemének nem megfelelő viselkedését, az nem fog párt találni. A párhoz fel kell nőni. Meg kell tanulni adni. Odaadni, átadni, megadni, kiadni, beadni. Legfőképpen magunkat.

Azaz alkalmazkodni, háttérbe húzni az egoizmust, az önzést, és az Én-ből Mi-vé válni. A Mi pedig csak akkor tud működni, ha Mi ketten adjuk bele a tartalmat. Ha mindketten teszünk - azt mondjuk, hogy a másikért, de gyakorlatilag mi-értünk, tehát magamért is, hiszen a mi-ben én is benne vagyok.

Tehát az ideális kapcsolat a kölcsönösségen alapszik. Anélkül, hogy strigulázni, számolni kellene, egyszerűen természetes, hogy olykor az egyik, máskor meg a másik fél enged. Hullámzó, rugalmas együttműködés ez, olyan, mint a tánc. Amikor két kezdő táncos kerül össze, még kicsit darabos a mozgás, nem érzik még együtt sem a zenét, sem egymást. Aztán szépen lassan megtanulnak figyelni a zenére, ami az együtt mozgásukat segíti. A táncot a férfi vezeti, a nő átadja a vezetést, rábízza magát a Napra. Ez a bizalom elengedhetetlen. Ha nem bízok a másik nemben, félelmek dolgoznak bennem, hogy átver, megaláz, eldob, nem őszinte, nem szeret, akkor ezzel megmérgezem a kapcsolatomat. Mindezt azért, mert én nem hiszek magamban, hogy szerethető, értékes, NŐ vagyok.

A szeretetteljes kapcsolat szabadon hagy, amibe nem férhet bele az elszámoltatás, korlátozás, manipulációk, játszmák, őszintétlenségek, féltékenység, elvárások sem. Tévedés ne essék: igényeink lehetnek, és legyenek! Ismerjük meg a saját igényeinket, fejezzük ki, és folyamatosan vizsgáljuk meg őket. Fontos-e ez nekem (még/már), esetleg el tudom-e engedni, vagy ragaszkodom hozzá mindenáron. De még ha fontos is nekünk valami, ne kényszerítsük ki őket társunkból, hanem ha nyitott rá, ő is szeretné, segítsük az efelé mozdulását lágyan, nőiesen. Ne akarjunk csak kapni, elvárásainkat a másikra nyomni, mert felborul az egyensúly.

Túladni sem jó

A másik megfigyelhető szélsőség a kapcsolatokban a túladó-túláradó-megfojtó személy, aki folyton csak ad, de nem figyeli a másikat, hogy mennyit tud/akar befogadni. Sok embernek van elfogadási, befogadási nehézsége, pl. kiskorában nem kapott bókot, elismerést, és ezért még felnőttként sem tudja helyesen kezelni. Egy ilyen múlt után különösen frusztráló egy túladó személy.

Sokszor a túladás kompenzációból ered. Nekem nem adtak, ezért én mindent megadok (azon a területen, ahol nekem hiányom volt). De szintén nem figyel a másikra, hogy arra, és úgy vágyik-e kapni, ahogy én adom. Tehát szintén egoizmusból ered, csak a másik oldala az éremnek, kicsit talán bújtatottabb formája, hiszen kívülről az látszik, hogy mennyire csak adna, segítene. De az is szokszor előfordul tudatalatti motivációként, hogy "inkább én adok, csak más ne adjon, mert azt nem tudnám elfogadni" - ezért megelőzöm, lehetősége se legyen adni. A másik fél meg csak kap, és folyamatosan bűntudata keletkezik, mert a kölcsönösség sérül, méghozzá úgy, hogy ő alulmarad az adásban. Úgy érzi, nem tudja viszonozni azt, amit kap, és aztán kilép a kapcsolatból.

A kapcsolat jó esetben folyamatos határletapogatás. Még jobb esetben a két fél meg is tudja beszélni, hogy kinek, miben, hol a határa. Mit szeret, hogy szeret, mikor szeret kapni.

Az önmagunkkal való elégedetlenségünk teszi tönkre a kapcsolatainkat

Ezt néhány hónapja mondtam ki valakinek, amikor ilyen témákról beszélgettünk. Számomra is nagy felismerés volt, röviden és tömören fejezi ki azt, hogy hol van a kutya elásva. Amikor magunkkal nem vagyunk harmóniában (de ez persze nem tudatosul sokszor), akkor sokszor mástól/kívülről várjuk rá a megoldást. Vagy emberektől, vagy ételtől, vagy italtól, vagy helyzettől, vagy bármi mástól. Elmegyünk szórakozni, kikapcsolódni, ahelyett, hogy bekapcsolódnánk: önmagunkhoz. Pontosan mi is hiányzik, mi a gond? Ezt nem tudjuk, csak zizegünk, rosszul érezzük magunkat, frusztráltak vagyunk és idegesek. A többi embertől, például párunktól várjuk a megoldást, akik ezt nem adják meg - hiszen ők sem tudhatják helyettünk, mi a gond, ráadásul ők eleve nem kívánságteljesítő automaták, hogy a mi ki nem mondott, sőt, nem is tudatosodott kívánságainkat teljesítsék. A frusztráció egyre csak nő, tombol az érzelmi vihar, sőt, már tornádó, és még mindig nem tudjuk, mi a valódi probléma. Viszont öt percen belül a párunk is tombol, hiszen rátettük a terhet, hogy oldja meg az ismeretlent, a mi sokismeretlenes egyenletünket. Csakhogy a megoldás bennünk van, ahogy szoktuk mondani: ha nem csak kapni akarunk, kívülről, hanem néha magunknak is megadjuk azt, amire szükségünk van. Ha kívül keressük a megoldást, az egyenes út a függőséghez és az önállótlansághoz, amiről a legközelebbi cikk szól majd.